IV. Henrik: a francia Bourbon-ház első uralkodója
„Párizs megér egy misét” – suttogta állítólag Henrik király, mikor a hatalomért cserébe katolikus hitre tért. Ez az egyetlen mondat talán mindennél jobban jellemzi a politikai opportunizmust és pragmatizmust, amely IV. Henriket, a Bourbon-ház első francia uralkodóját jellemezte. Ám a sors fintora, hogy éppen ez a politikai rugalmasság tette őt Franciaország egyik legnépszerűbb uralkodójává.
Ezen a napon éppen 415 éve, 1610-ben gyilkosság áldozata lett IV. Henrik francia király. Ki volt ő és hogyan él emléke napjainkban?
A vallásháborúk gyermeke
Henri de Bourbon 1553. december 13-án született a délnyugat-franciaországi Pau városában, Navarra királyságában. Édesapja, Antoine de Bourbon (Vendôme hercege) és édesanyja, Jeanne d’Albret (Navarra királynője) révén Európa egyik legősibb uralkodóházának leszármazottja volt. Bár katolikusnak keresztelték, édesanyja – aki szenvedélyes kálvinista volt – protestáns szellemben neveltette.
A fiatal Henrik már gyermekkorában megtapasztalta, milyen veszélyes időkben él. Franciaországot ekkor marcangolták a vallásháborúk, amelyekben a hugenották (francia protestánsok) és a katolikusok véres küzdelmet folytattak. A királyság maga is válságban volt: az utolsó Valois uralkodók egyre inkább elvesztették a kontrollt az ország felett.
A nászi ágyból a vérfürdőbe
Henrik története akkor vett drámai fordulatot, amikor 1572-ben – édesanyja halála után – megörökölte Navarra trónját. A hugenotta és a katolikus tábor közötti béke megteremtése érdekében feleségül vette Valois Margitot (a hírhedt „Királynő Margot”-t), IX. Károly francia király húgát. Az esküvői ünnepségek alatt azonban kitört a Szent Bertalan-éji vérengzés, amely során több ezer protestánst mészároltak le Párizsban.
Henrik csak úgy menekülhetett meg, hogy színleg áttért a katolikus hitre. Négy évig gyakorlatilag házi őrizetben tartották a francia királyi udvarban, ahol a krónikák szerint tanúja volt az utolsó Valois-k dekadens udvari életének, intrikáinak és kicsapongásainak.
Menekülés és háború
1576-ban sikerült megszöknie a párizsi udvarból, visszatért a protestáns hitre, és a hugenották élére állt. A következő években több csatában is bizonyította katonai tehetségét. A kortársak feljegyezték, hogy Henrik nem csak bátor katona volt, de kiváló stratéga is, aki gyakran személyesen vezette csapatait a csatákban.
A sors különös fordulatot vett, amikor 1584-ben meghalt Ferenc, Anjou hercege, III. Henrik francia király utolsó fiútestvére. A száli törvény értelmében pedig a francia trón legközelebbi örököse éppen a protestáns Henrik lett.
A korona árnyékában
Ettől kezdve egy bonyolult politikai sakk-játszma kezdődött a „három Henrik” között: III. Henrik francia király, Guise Henrik (a katolikusok vezére) és Navarra Henrik között. A katolikusok nem fogadták el a protestáns trónörököst, ezért a feszültség tovább nőtt.
1588-ban III. Henrik meggyilkoltatta Guise herceget, majd 1589-ben őt magát is megölte egy fanatikus domonkos szerzetes, Jacques Clément. Halálos ágyán III. Henrik Navarra Henriket nevezte meg utódjának.
A korona ára: egy mise
Bár Henrik jogilag Franciaország királya lett, a katolikusok által ellenőrzött Párizs nem nyitotta meg kapuit előtte. Négy évig tartó háború következett, melynek során Henrik számos csatát nyert, de a fővárost nem tudta bevenni.
1593-ban meghozta élete egyik leghíresebb döntését: hivatalosan is áttért a katolikus hitre. Állítólag ekkor mondta híres mondatát: „Párizs megér egy misét”. A döntés pragmatikus volt: tudta, hogy katolikus királyként stabilizálhatja csak az országot. 1594-ben, Chartres-ban megkoronázták, és bevonult Párizsba.
A király, aki tyúkot akart minden fazékba
IV. Henrik uralkodása alatt (1594-1610) Franciaország felvirágzott. A 16 éves béke időszakában az ország gazdasága megerősödött, a művészetek és a tudományok fejlődtek. Henrik híres mondása – „Ha Isten megőriz, nem nyugszom, míg lesz olyan ember a királyságomban, aki nem tud csirkét tenni a fazékba minden vasárnap!” – jól mutatja szociális érzékenységét.
A király népszerűsége több forrásból táplálkozott:
- Az 1598-as nantes-i ediktumban vallásszabadságot biztosított a protestánsoknak
- Sully hercege segítségével rendezte az államháztartást
- Új utakat, hidakat építtetett (köztük a párizsi Pont-Neuf-öt)
- Fejlesztette Párizst (Place Royale, Louvre Nagy Galériája)
- Megindította a francia gyarmatosítást Észak-Amerikában
- Mocsarakat csapoltatott le, új földeket vontak művelés alá
A király, aki szerette a nőket
Henrik király magánélete legalább olyan színes volt, mint politikai pályafutása. Első házassága Valois Margittal katasztrofális volt – a királynő hírhedt volt szeretőiről, Henrik pedig szintén nem maradt hűséges. Második felesége, Medici Mária hat gyermeket szült neki, köztük a későbbi XIII. Lajost.
A király állítólag több mint 50 szeretőt tartott élete során, és legalább 11 törvénytelen gyermeke született. Legismertebb szeretője Gabrielle d’Estrées volt, akit állítólag feleségül is akart venni, de a nő váratlanul meghalt 1599-ben.
Henrik levelezéséből kiderül, hogy nemcsak politikusként, de szerelmesként is ügyes bánt a szavakkal Gabrielle-nek írt leveleiben például így írt: „Megfáradtam kedvesem, hogy ágyban találtam magam, és nem a tiédben.”
Tragikus vég a Ferronnerie utcában
A király életének végül erőszakos véget vetett egy merénylet. 1610. május 14-én, amikor hintójával Párizs utcáin haladt, François Ravaillac, egy fanatikus katolikus – aki meg volt győződve, hogy a király a pápa ellensége – leszúrta. A király azonnal meghalt.
Ravaillacot három nappal később brutális módon kivégezték: testét lovakkal tépették szét, darabjait elégették, hamvait pedig a szélbe szórták. Családjának megtiltották, hogy a Ravaillac nevet használja a jövőben.
Az örökség
IV. Henrik halála után felesége, Medici Mária régensi hatalmat gyakorolt fiuk, a kilencéves XIII. Lajos nevében. Henrik örökségét később unokája, a „Napkirály” XIV. Lajos teljesítette ki.
Henrik párizsi szobra – amely a Pont-Neuf híd mellett áll – ma is emlékezteti a franciákat arra az uralkodóra, aki egy viszályoktól sújtott országot egyesített, és aki egy nagy hatással bíró királyságot épített fel. Pragmatizmusa, emberszeretete és politikai tehetsége egy olyan uralkodót állít elénk, aki méltán érdemelte ki a „Jó Henrik király”(le bon roi Henri) elnevezést.
IV. Henrik politikai „ravasz rókának” bizonyult, aki képes volt vallást váltani a hatalom érdekében, de ez a rugalmasság tette őt alkalmassá arra, hogy kompromisszumokat kössön, és egyesítse a megosztott országot. Talán nem véletlen, hogy halála után legendás alakká vált a francia népmesékben és történetekben, mint a jóságos király, aki álruhában járta az országot, hogy megismerje népe valódi életét.
